Nyíregyháza város első ismert említése a 14. század első harmadára tehető, de területén már sokkal korábban éltek különböző kultúrák. Városunk területén a régészet iránti érdeklődés kezdetétől − 1860-tól, amikor Jósa András és társai megalapították a Szabolcsvármegyei Régészeti Egyletet − egyre több tárgyi bizonyíték került napvilágra, amelyek a korábbi élet nyomait bizonyítják. Ezek szerint Nyíregyháza már az újkőkortól (Kr.e. 5000-3200) kezdve lakott vidéknek számított. Az ismert forrásokban a város mai neve először Károly Róbert idején, egy 1326. április 20-án kelt oklevélben tűnt fel, amelyben a király a Gutkeled nemzetségbeli Báthori Bereck fiait más települések mellett, nyíregyházi birtokukban is megerősítette.
1347-ben, a Gutkeled nemzetség osztozkodásakor, Nyíregyháza a Báthori családnak jutott. Az évek során a Báthori család mellett a Szentmágócs nemzetség és a Balogsemjén nemzetség (a Kállay család ősei) családtagjai is birtokoltak a területéből. De részt kapott belőle 1404-ben Perényi Imre titkos tanácsos és a Kölcsey család is jogot formált a Báthoriakkal való családi kapcsolatukból származó részbirtokra. A mohácsi vész előtti évszázadokban túlnyomó része azonban a Báthori család tulajdonában volt, akiknek kőháza már a 14. századtól kezdve állt − minden bizonnyal a mai városháza helyén, amelyben a tiszttartóik foglaltak helyet. Az 1420-as évek elején pedig serfőző házat is építettek a mai Serház utcán és egy 1444-es forrásból azt is tudjuk, hogy itt tartották a ménesüket is. A 15. században a területen élt lakosság számát dr. Németh Péter, a kor kutatója körülbelül 400-ra becsülte.
A mohácsi csata után Nyíregyháza továbbra is a Báthori család kezén maradt. A város és lakossága minden bizonnyal biztonságban vészelhette át a polgárháborús időszakot a földesurak katonai befolyása révén. Egy 1556-ban készült dézsmajegyzék alapján a történészek Nyíregyháza lélekszámát körülbelül 500 főre teszik. A város időleges elnéptelenedése Gyula 1566-os elestével kezdődött, amikor a törökök egyre nagyobb területeket tudtak hódoltatni. Ezekben az évtizedekben Nyíregyháza teljesen elnéptelenedett és a szomszédos Kálló jelentősége megnőtt erős fa vára miatt. A tizenöt éves háború után lett újra fontos város, amikor Bocskai Istvántól kapott hajdúkiváltságait a későbbiekben Báthory Gábor és Bethlen Gábor is megerősítette.
A 17. század utolsó harmadában Nyíregyházának két résztulajdonosa volt. Az első rész leányágon öröklődve Báthori Katalin hozományaként került 1633-ban Lónyay Zsigmond tulajdonába, akinek lánya 1648-ban szintén hozományként vitte át a Csáky család birtokai közé, majd Csáky Borbála házassága révén 1696-ban került a Palocsay család birtokába. A másik birtokrész Báthory Gábor halála után, 1624-ben Bethlen Gábor tulajdona lett, majd 1647-től a Rákóczi családhoz került. Később II. Rákóczi Ferenc zálogosította el Bánffy Györgynek.
A 150 éves török uralom alatt a települések pusztulása és elnéptelenedése főleg a hódoltsági területeken volt jelentős. Ennek ellenére Nyíregyháza a 17. század végéig lakott, sőt erős hajdútelepülés volt. Azonban 1688-ban gróf Csáky István, a város résztulajdonosa már „Nunc totaliter deserta”-nak, azaz teljes pusztaságnak nevezte. Megkísérelte a betelepítését hároméves adómentességet ajánlva, de kezdeményezése nem járt sikerrel. Új korszak köszöntött be Nyíregyháza életében, amikor 1748-ban osztatlan felét gróf Károlyi Ferenc az ecsedi uradalommal együtt megvásárolta. A másik felét Palocsayné Pethő Rozália birtokolta.
Károlyi gróf, hogy birtokát jövedelmezővé tegye, új telepeseket hívott. Ismeretes volt számára báró Harruckern János György Békés megyei telepítéseinek sikertörténete, aki az 1720-as években a Nógrád, Gömör, Hont, Zólyom vármegyéből áttelepülő szlovák jobbágyokat jelentős kedvezményekben részesítette. Károlyi Ferenc Szabolcs vármegye és Palocsayné beleegyezésével hozzálátott birtoka újjátelepítéséhez. Az 1753. május 16-án kiadott pátens levelében leírt feltételei a következők voltak: „Zabolcs vármegyében lévén énnékem Nyíregyháza és Cserkesz nevű pusztám, melynek impopulátióján igyekezném, azért az kiknek fog tetczeni, ezen írásomra bízvást jöhetnek. Részemről, mind pedig az tisztelt nemes vármegye részéről olyatinoknak három esztendőbeli szabadság fog engedtetni. Eltelvén az három esztendő az nemes vármegyétül extrahált accorda szerént csak egy-egy aranyat fognak fizetni ad quantum palatinale minden gazdák, akár szegények, akár gazdagok legyenek azok; közönséges denominatio szerént aranyosak lesznek és egyébbel nem fognak terheltetni.” Gróf Károlyi Ferenc Petrikovics János szarvasi csizmadia mestert bízta meg a betelepítés lebonyolításával. Az impopulátor fáradtságot nem ismerő, kitartó munkája révén 1753-ban már 225-en jelezték költözési hajlandóságukat Békés vármegye különböző településeiről: Szarvasról, Csabáról, Mezőberényből és Orosházáról. Az első néhány évben több mint kétezren érkeztek Nyíregyházára.
Az új jövevények, akik nagyrészt evangélikus szlovákok voltak, hamar megtöltötték az itt talált félig-meddig lakott utcákat, sőt nemsokára újabbakat is kellett számukra nyitni. A Békés megyéből érkezők mellett a Felvidékről is vándoroltak Nyíregyházára új lakosok. A majdnem két évig tartó betelepülés során Zólyom, Borsod, Hont, Gömör és Nógrád vármegyékből közel 120 család érkezett. A népesség növekedése miatt a három szabad év letelte után intézkedni kellett a határ felosztásáról, amelyet a szokásostól eltérően nyílhúzás helyett állandó szállásokra osztottak. Az 1762-ben készült városi összeírás folyamán már feljegyezték a gazdálkodók neve mellett azt is, hogy mekkora földdarabbal rendelkeztek.
Károlyi Ferenc római katolikusként először katolikus lakosságot próbált földjére csábítani, de próbálkozásai nem jártak sikerrel. Látta azonban, hogy a báró Harruckern János által hívott evangélikusok eredményes munkája eredményeképpen hamar fejlődésnek indultak a békési birtokok, így uradalma fellendítése érdekében szólította meg azokat a békésieket, akiknek már ott nem jutott föld. Az 1770-es évekre Nyíregyháza Szabolcs megye egyik legnépesebb és a leggyorsabban fejlődő települése lett. Evangélikus lakossága vallási szigetet alkotott a környékbeli katolikusok és reformátusok között. Eleinte egy nádból készített templomban gyűltek össze első lelkipásztoruk, Wandlik Márton vezetésével. Első istentiszteletüket 1756 húsvétján tarthatták meg az erre a célra átadott csűrben, amely a mai Kossuth tér közepén állott.
A katolikus vármegye ellenszenvvel viseltetett az új lakosokkal szemben, ezért az evangélikus hívők csak 1781-től, II. József türelmi rendelete után gyakorolhatták teljes biztonságban vallásukat. Az egyházközség 1784. március 24-én kötötte meg új templomuk építési szerződését Kirchbaum Ignác vármegyei mérnökkel és Bertnicsek Leopold kőműves mesterrel. Ugyanezen a napon Bónis László vármegyei küldött megszabta a főbb méreteket: „Az épületnek legyen hossza 22 öl, szélessége 12 öl.” A templom ünnepélyes átadására, a templomszentelésre 1786. október 22-én került sor.
A mindennapi élet szervezésében, a gazdálkodásban és a belső rend fenntartásában a közösség széles körű autonómiát élvezett, a földesurak nem óhajtottak a település ügyeibe avatkozni. Ami az elöljáróságot illeti, már kezdetben úgy intézkedtek, hogy először válasszák meg a főbírót, aztán a törvénybírót, utána a tíz esküdtet, a lovashadnagyot, két lovastizedest, aztán a négy kisbírót. A földesúrral kötött szerződés alapján az összes királyi haszonvételeket a communitás kezelte, ezért más tisztségviselőket is kellett rendelni, mint pl. serinspektort, székbírót, borbírót, malombírót. Mivel pedig minden falunak szokás szerint megvolt a maga nótáriusa, úgy megválasztották első jegyzőnek Reguly Sándort, aki azelőtt szarvasi leánytanító volt. Az első örökváltság után még fontosabbá vált, hogy a várost a legjobban rátermettek, a legképzettebb lakosokból álló tisztviselői kar irányítsa.
A betelepítés utáni iskolákról keveset tudunk, viszont a Nagy Sámuel által a „Nyíregyházi Ágostai Hitvallású Evangélikus Tanító Egyesület” jegyzőkönyvébe megírt tanítói életrajzokból tudjuk, hogy a telepesek magukkal hozták tanítójukat, a későbbiekben pedig a felvidéki evangélikus líceumok biztosították a közösség tanítóinak és lelkészeinek utánpótlását. Az első iskolák a templomok mellett létesültek. Az evangélikus vallás mellett a római katolikus és református egyházak is megerősödtek az évek során, de később épült a belvárosban görög katolikus templom és a zsinagóga is. A vallási vezetők kapcsolatát pedig jól tükrözte városunk szülöttének, Krúdy Gyulának írása a papok padjáról, amelyen vasárnap délutánonként együtt ültek és társalogtak a különböző felekezetek papjai.
A céhek kialakulása Magyarországon változatos képet mutat, a kevésbé fejlett északkeleti vármegyékben a 19. században is jellemző volt a céhalakítás. Szabolcs vármegye „régebbi” városaiban (Nyírbátorban, Nagykállóban, Kisvárdán) már jóval korábban működtek céhek. Annak ellenére, hogy a Habsburg uralkodók – Mária Terézia, II. József és I. Ferenc – nem támogatták a céhek fejlődését, megnehezítették működésüket, a nyíregyházi céhek virágzása az 1818 és 1839 közötti időszakra tehető. A majd háromezer fős városnak egyre nagyobb igénye volt jó minőségű iparcikkekre. A telepítés előtt elenyésző számú mester élt a településen. Míg az 1762-es összeírás szerint 18 kézműves dolgozott a városban, 1790-re számuk több mint 200-ra nőtt. 1793-ban már működtek a városban csizmadiák, kovácsok, kalaposok, lakatosok, kötélverők, szabók, szűcsök, vargák és molnárok. A nyíregyházi céhek nagy része a nagykállói, sárospataki, tokaji céhek fíliáiként működött, feljebbvalóságukat a kállói céhek sokszor éreztették is. De az is nehezítette a nyíregyházi mesterek életét, hogy mezőgazdasági tevékenységet a céhes munkájuk mellett nem végezhettek. Erről az úriszék rendelkezett 1799-ben. Városunkban a céhek csak 1818-tól rendelkeztek saját privilégiummal.
A céhek élén fő- és alcéhmesterek álltak. A főcéhmester őrizte a céh ládáját, kezelte a céh vagyonát, a céhszabályok szerint döntött a tagok vitás ügyeiben és évente négy alkalommal gyűlést hívott össze. 1818-ban egyidejűleg 10 céh kapott privilégiumot, később a privilegizált céhek száma tovább nőtt. Tehát Nyíregyházán működtek kovács-, ács-, festő-, szíjgyártó-, szűcs-, lakatos-, kerékgyártó-, csizmadia-, tímár-, gubás és takács céhek. A céhforma persze ekkor már elavultnak számított, de a mezővárosokban még sokáig tartotta magát.
A 19. század közepén a vasút nagy változást hozott. Mivel a város vezetése fontosnak tartotta vasutat, már korán lobbizni kezdtek kiépítése érdekében. A fáradozások végül olyannyira sikerrel jártak, hogy Nyíregyháza a 19. század végére fontos vasúti csomóponttá vált, ahonnan Debrecen, Miskolc, Mátészalka, Kisvárda, Nagykálló, Vásárosnamény, Dombrád, Tiszalök is könnyen elérhetőek lettek nemcsak az utazóközönség, hanem a kereskedelmi és ipari forgalom számára is. A 19. század második felében főleg a kézműiparosok domináltak, 1896-ban 48 iparágban 1025 iparos dolgozott. A paraszti rétegeket kiszolgáló mestereknek egyre kevesebb megrendelés jutott, azok az iparosok gyarapodtak, akik a városiasodás folytán megnőtt értelmiségi rétegnek készítettek divatos cipőket, ruhákat. A 19. század második felétől a modernizálódás jegyében már kisebb üzemek is létrejöttek, amelyek a magasabb életszínvonal feltételeit teremtették meg városunkban.
A letelepült gazdák óriási munkakedvvel láttak hozzá új otthonuk felépítéséhez. A föld szorgalmas megmunkálásával virágzóvá tették a „nyíri humuszt”. Az 1760-70-es évekre a város elöljáróságának már korlátoznia kellett a betelepülést, mivel ekkorra már a település határaiban lévő legelőket is művelés alá kellett vonni, holott a közösségben meghatározó jelentőségű volt az állattartás is. Nyíregyháza lakosai árendára, azaz földbérlésre kényszerültek a környék birtokosaitól. Így kezdték művelés alá hajtani a szomszédos Sima pusztát és Kállay István harangodi birtokrészét 1761˗ben, de többek között árendára került Császárszállás és Királytelek is. A város kiterjedése egyre nőtt, a szállásföldeken a mai bokortanyák elődei formálódtak.
Nagy változást hozott Nyíregyháza életében II. József 1786. november 23-i rendelete, amelyben a települést örök időkre oppidumnak, azaz mezővárosnak nyilvánította és évenkénti négy vásártartásra is jogot adott. A városkép is jelentős változáson esett át. A királyi rendelet után 1793-ban új városházát építettek, és végre 1786-ban elkészült az evangélikus többségű város temploma is Giuseppe Aprilis tervei alapján. A fiatal város gyarapodott és fejlődött, köszönhetően a lakosok szorgalmának és takarékosságának. Az 1753-tól fizetett árendák összegét jóval felülmúlta a bérlemények bevétele, így a város elöljárósága 1802-ben fontolóra vette a földesúri kötődésektől való szabadulást. A szabad királyi városi cím elnyeréséhez előbb földesuraiktól kellett megváltakozniuk. Nyíregyházának ekkoriban két tulajdonosa volt: a Dessewffy és a Károlyi családok. Elsőként a Dessewffy családtól váltakozott meg 1803-ban, 320 ezer rénes forintért vásárolta meg a földesúri jogokat. A Károlyiakkal kötött szerződés bő húsz év múlva született meg, 1824-ben, ami szerint 730 ezer bécsi forintot kellett a városnak fizetni két év alatt. Ekkora összeg előteremtése óriási erőfeszítésébe került a közösségnek. Az, hogy a városvezetés példa nélkül el merte vállalni ezen pénzek összegyűjtését és kifizetését, mindenképpen a jövőbe vetett hitről tesz tanúságot. A meghatározott összeget több száz hitelező kölcsönei segítették előteremteni.
A városi privilégiummal, amelyet 1837. augusztus 31-én hitelesített V. Ferdinánd uralkodó, a városlakók több évtizedes kívánsága valósulhatott meg. A privilégiumlevél megszerzése a továbbiakban a városfejlődés elsőszámú biztosítéka lett, ugyanis ennek segítségével juthatott el egy olyan fejlődési szakaszba, amelyben végül megyeszékhellyé válhatott. A beiktatási ceremóniát 1838. január 22-én tartották meg, amelyet fényes városi ünnepség követett. A privilégium lehetőséget adott többek között a háromévenkénti polgármester választáshoz és a városiasodást elősegítve, megengedte a lakosoknak a polgár elnevezés használatát. A polgárok közé minden jó magaviseletű birtokos lakos bekerülhetett, ha a tanács erre méltónak találta. 1838-tól pedig a város először választhatta meg elöljáróit a nemesi vármegye nyomása nélkül.
Ha ránézünk a 18. század közepén újratelepített Nyíregyháza térképére, azt láthatjuk, hogy a ma is ismert fő útvonalak mentén – Szarvas utca, Orosz (ma Kossuth) utca, Debreceni út, Kállói út – rendezkedtek be. Száz évvel később az utcahálózat kibővült és Nyíregyháza a térség legdinamikusabban fejlődő városává lépett elő, hála a betelepülő tirpákság szorgalmának és munkabírásának. Az 1800-as évek második felében a vasútépítés jelentette a fejlődés új lendületét. Egy 1854. évi városi tanácsülésen hangzott el, hogy a Tisza-vidéki vasútvonal Debrecen−Miskolc−Kassa között Nyíregyházát is érinteni fogja, 1858. szeptember 5-én pedig befutott az első vonat a pályaudvarra.
A 19. század második fele komoly státusbeli előrelépést hozott számára, ugyanis az 1876. XXXIII. tc. Nyíregyházát Szabolcs vármegye székhelyévé tette, ami a növekedés katalizátorává vált. Ettől kezdve visszatérő probléma lett a vármegyeháza építése. A mai megyeháza helyén az 1774-ben épült nagyvendéglő állt, amely számos fényes estélynek adott otthont, ahol Blaha Lujza is mulatott és ahol Benczi Gyula, a híres cigányprímás is húzta a talpalávalót. A nagyvendéglőhöz köthető egy színháztörténeti érdekesség is: 1872-ben az udvarán állították fel ugyanis a város első fából készült szabadtéri színházi arénáját. A nagyvendéglő 1888-ban leégett és nagyjából a helyén, 1892-re felépült az akkor már országosan ismert Alpár Ignác által tervezett megyeháza. Az épület adott otthont először a múzeumnak is: a főispáni szárny udvarba nyúló emeleti részén egy nagytermet különítettek el Jósa András megyei főorvos régészeti gyűjteménye számára.
A város szívében álló városháza építése még 1840-ben megkezdődött a város egykori földesurainak, a Dessewffy és a Károlyi családok házainak helyén. Az eredetileg egyszintes hivatalt azonban hamar kinőtték, 1873-ra elkészült a kibővített, mai formájában látható impozáns városháza.
A század közepén átépítették az evangélikus templomot, a Melhouse János tervei alapján épült romantikus stílusú református templomot 1883-ban szentelték fel, a görög katolikus templom 1897-re készült el. Alpár Ignác nevéhez a városban a megyeházán túl más épületek is köthetőek: a színház, amely 1894-ben készült el, az egy évvel korábban átadott evangélikus központi elemi iskola, valamint a Korona Szálló és az evangélikus főgimnázium mai formájára bővítése. A Korona Szálló megnyitó bálja alkalmával, 1895 júliusában gyúltak fel először a villanyfények a városban.
Nemcsak a városközpontra fordítottak figyelmet. Melhouse János tervezte a Svájci Lakot, amely a Sóstógyógyfürdő legrégebbi épülete és 1866-ban készült el. Hatzel Antal polgármester idején (1850−1854) lecsapolták a Bujtos és az Érkert területein lévő mocsarakat, a Bujtos fásításával a 19. század második felében kialakították a Széchenyi ligetet. Majd csak a 20. század elején készült el, de már 1897-ben elkezdték a villamos vonalának tervezését, és 1899 tavaszán leplezték le a város első köztéri szobrát, a Bessenyei-szobrot a megyeháza előtti tér déli oldalán.
Az építkezésekhez használt alapanyagot 1886-tól kezdve, több mint fél évszázadon keresztül a Barzó-féle téglagyárban állították elő. A 19. század második felének fél évszázada látványos eredményekkel telt Nyíregyházán és a tervekből még maradt a következő évszázadra is.
Nyíregyháza nagy munkálatok közepette lépett az 1900-as évekbe és lendületesen folytatódtak azok az építkezések, melyek kialakították a ma is ismert város arculatát. Már a betelepítés óta rendelkezett ugyan ispotályos házzal, de a kor igényeit kielégítő modern kórházzal még nem. A tragikus körülmények között elhunyt Erzsébet királyné tiszteletére Erzsébet Közkórháznak elnevezett kórház 1899 novemberében kezdte meg működését dr. Kállay Rudolf igazgató vezetése alatt.
A városi képviselőtestület már az 1890-es évek végén napirenden tartotta a vasút felé vezető út és környékének rendezését. A városszépítési munkálatok során a cél az impozáns térrendezés volt, hogy az átutazók számára jó benyomást kelthessen a város. A mai Széchenyi utca, valamint a Benczúr és a Bessenyei terek kereszteződésében álló négy saroktelek ideális volt a látványos építkezésekre. Így épült fel elsőként a nyugati telken 1901-ben a pénzügyigazgatóság székháza (ma: Kölcsey Ferenc Gimnázium), vele szemben 1902-ben nagypolgári lakóház (ma: ortodox templom), 1911-ben az egykori Osztrák-Magyar Bank (ma: Magyar Államkincstár). 1906-ra elkészült a Kállay család neoklasszicista városi lakóháza.
A Nyírvíz Szabályozó Társulat új székháza 1911-re készült el, homlokzatán és lépcsőházában Róth Miksa mozaikművész és üvegfestő alkotásaival. A szemközt álló Szabolcs Agrár Takarékpénztárat ugyanebben az évben adták át. Az év legnagyobb városfejlesztési eredménye azonban a villamos kiépítése, melynek tervezését már 1897-ben elkezdték, s végül 1911 nyarán már csilingelt a villamos keresztül a városon. Az új vonalon immár kényelmesen megközelíthetővé vált a Sóstó. Az 1911-es év nagy volumenű beruházásai Sóstógyógyfürdőre is kiterjedtek. Gyakorlatilag ekkor épült ki az üdülő övezet azon része, amelyet ma is ismerünk és kedvelünk, Pazár István tervei alapján. A megnövekedett forgalom miatt bővíteni kellett a fürdőházat és a ma már ipari műemlék szecessziós víztorony is elkészült. A villamos sóstói megállója mögötti téren álló földszintes vendégfogadó helyére felépült az eklektikus stílusú Krúdy Szálló.
1902-ben a város Kossuth Lajos születésének 100. évfordulójára emlékezett, amelynek alkalmából a város és a vármegye vezetése közös szoborállítási terveket vetett papírra. A szoboralapra 1000 koronát különített el a közgyűlés, majd innen indulhatott a tíz éves gyűjtés, amelyet bálok szervezésével és más felajánlásokkal gyarapítottak. A Bethlen Gyula szobrászművész által készített Kossuth szobor avatási ünnepségére a belváros szívében 1912. szeptember 29-én került sor. Az addig Piac térként vagy Városháza térként ismert tér ekkor vette fel Kossuth Lajos nevét.
Ugyanebben az évben 1912 májusában pedig felépült a városkép meghatározó, fenséges épülete, a Takarékpalota. Az építkezés 1910-ben kezdődött és gyors ütemben, két év alatt készült el a takarékpénztárnak, számos üzletnek és húsz lakásnak otthont adó épület.
A főtéren magasodó Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyház is a lendületesen induló 20. század első éveinek gyümölcse. Római katolikus templom természetesen már ez előtt is volt a városban, a régi templom, amely a mai Kossuth tér szélén helyezkedett el. A megnövekedett hívőszám miatt azonban nagyobb templomra volt szükség, így a régit lebontották és a városházával átellenben 1902-ben helyezték el az alapkövét az újnak. A kéttornyú, román stílusú templom felszentelésére 1904. szeptember 20-án került sor.
Ha mi tennénk egy sétát a 20. század eleji Nyíregyházán már nem tévednénk el, a ma is ismert épületek legtöbbje már állt ekkoriban és tervekből sem volt hiány. Ezt a lendületet törte meg a kitörő nagy háború, mely első világháború néven vonult be a történelembe és vetett véget egy korszaknak.
A fegyverszünet és a békekötés nem vetett véget a nehézségeknek. A román megszállás Nyíregyházát is érintette, hiszen a román csapatok 1919. április 24-től 1920. március 10-ig tartották terrorban a város lakosságát. A trianoni békediktátum következményeképpen pedig az új határokon túlról rengeteg menekült érkezett, akik vagonokban húzták meg magukat. A feloldódást, a jövőbe vetett hitet először 1924-ben, az örökváltság századik évfordulóján lehetett érezni. Az eseményre való emlékezés szimbolikus is volt a nehéz időkben, hiszen Nyíregyháza fejlődésének kulcsa volt az önállósodás, ráadásul kiváló alkalom nyílt arra, hogy a város az országos érdeklődés körébe kerülve impozáns képet mutathasson magáról. A háborút követően addig csupán szükséglakások, magánházak épültek, a centenáriumi ünnepségek után azonban egyre több nagyberuházás szépítette. 1924-ben megépült az új zsinagóga a Mártírok terén, megkezdődött a MÁV-bérház építése, mely megoldotta a vagonlakók lakhatási problémáját is. 1925-ben felépült a Széchenyi utcai nagy kereszteződés legfiatalabb, robosztus épülete a pénzügyigazgatóság számára, amely ma a Jósa András Múzeumnak ad otthont. Elkezdődött az utcák lekövezése.
Számos, a város összképet ma is meghatározó polgári kertes ház ebben az időszakban épült. 1927-ben Lechner Jenő tervei alapján a megyeháza új épületrésszel bővült. A mai Petőfi és Arany János utca sarkán 22 szobával és étteremmel megnyílt a város legmodernebb szállodája, a Szabolcs Szálloda. Ebben az évben helyezték el a harangjátékot az evangélikus templom tornyában, amelynek játékában azóta is gyönyörködhetünk. 1928-ban épült fel az evangélikus (Luther ház) és a római katolikus bérpalota (Bethlen Gábor u.) is. Mindkettő megoldást nyújtott a lakás problémákra, számos bérlakás épült benne, helyet adott a püspöki hivataloknak valamint az utcafrontra néző földszinti helységeket üzletek bérelhették. 1930-ban kiépítették és leaszfaltozták a Dózsa György utcát és elkészült a Morgó temető boltíves főbejárata és kerítése. Sóstó is tovább szépült: megnyílt a Tófürdő és az épített strand, amely tovább lendítette az üdülőövezet látogatottságát.
Sajnos azonban a világválság Nyíregyházát is elérte, az általános munkanélküliséget tovább súlyosbította, hogy 1932-ben volt sok év óta a legrosszabb termés. Az 1930-as évek közepén gyakorlatilag megszűntek a középítkezések. A háború pedig a városfejlődésnek teljesen véget vetett, a mindennapokat a családok nélkülözése, a családfők távolléte, a katonák ellátása illetve szociális, jótékonysági segélyakciók határozták meg. A Nyíregyháza életében fontos szerepet betöltő zsidóság életét a zsidótörvények egyre inkább ellehetetlenítették, 1944-ben a német megszállást követően pedig a városból csaknem ötezer zsidó lakost hurcoltak el, akik közül csak nagyon kevesen tértek vissza. 1944. szeptember 6-án Nyíregyháza légterét amerikai nehézbombázók érték el és elkezdték a város szőnyegbombázását, amely során 1076 darab 250 kg-os bombát oldottak ki a város és környéke felett. A bombázás során 92 ember vesztette életét, elpusztult a vasútállomás, súlyos találatokat kapott az Arany János utca, rengeteg ház vált lakhatatlanná. Egy hónappal később, a közeledő szovjet csapatok hírére a várost kiürítették. A német és szovjet összecsapások óriási károkat okoztak, sok 19. századi épület semmisült meg ekkor. A világháború okozta lakosságszám-csökkenést még az ötvenes évek elején sem heverte ki a város.
A háború végén a város romokban állt, szovjet megszállók költöztek be az épületekbe, a pusztítás a földeket sem kímélte, a lakosság segélyekre szorult. A válsághelyzetet mélyítette, hogy 1944 végén a vörös hadsereg megyénkből körülbelül hétezer embert hurcolt el kényszermunkatáborokba, de több ezerre tehető azon férfiak száma is, akik katonaként hadifogságba kerülve még hónapokig vagy akár évekig nem térhettek haza. A város lakosságát jelentős mértékben érintette a csehszlovák-magyar lakosságcsere, amelynek keretében 1946 és 1948 között négy és félezer fő települt át Csehszlovákiába, helyükbe pedig körülbelül másfél ezer főt telepítettek.
1948-ban megtörtént a kommunista hatalomátvétel, Nyíregyházán is megalakult a városi tanács, elkezdődött az iskolák államosítása, a termelőszövetkezetek megszervezése, az erőszakos téeszesítés, ezzel egy időben a kulákság és az értelmiség üldözése, a társadalom megosztása. 1952-ben fontos közigazgatási változások történtek: a városhoz tartozó hatalmas kiterjedésű tanyabokrok nagyobb részét elcsatolták, önállósult Nyírtelek, Nagycserkesz és Kálmánháza. Borbánya, Nyírszőlős és Sóstóhegy pedig a város közigazgatásához került.
Hozzáláttak a háborús károk helyreállításához és lassan a gyarapításhoz. 1951-ben felépült az új vasútállomás és 1952-ben a dohányfermentáló üzem. A harcokban elpusztult házak helyén 1954-ben épült fel a Zöld Irodaház. Az 1956-os forradalom Nyíregyházát is elérte, október 26-án az irodaház tetejéről leverték a vörös csillagot, helyére Tomasovszky András tűzte ki a nemzeti lobogót. Őt és Szilágyi Lászlót, a megalakult Ideiglenes Munkástanács Intéző Bizottságának elnökét 1958-ban kivégezték, de a kádári megtorlások még sok nyíregyházi családot súlyosan érintettek.
A konszolidáció éveiben újra fejlődni kezdett a város. 1961-ben megalakították a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumot, 1962-ben a Tanárképző Főiskolát, ahol mindjárt az első tanévben 150 hallgató kezdhette meg tanulmányait. Az 1960-as években lendületet vett a város ipari fejlődése: gumigyár, konzervgyár, hajtómű- és felvonógyár, vasszerkezeti és gépipari vállalat, faipari vállalat, ruhagyár, cipőgyár, papírgyár létesült. 1968-ban nyílt meg a Krúdy mozi, a város közkedvelt épülete. 1969. május 31-én megszűnt a nyíregyházi villamos, a modernizálás jegyében funkcióját az autóbusz vette át.
Tovább alakult a ma is ismert városkép. Különleges statikai megoldással felépítették az MSZMP új pártszékházát, 1974-ben adták át a város legmodernebb áruházait, a Kelet és a Nyírfa Áruházakat, ugyanebben az évben épült fel a könyvtár új épülete. Gyarapodott a város szabadidős övezete is: 1975-ben megnyílt a sóstói Ifjúsági Park, 1976-ban a vadaspark, 1979-ben a Múzeumfalu.
A növekedés szükségessé tette az autóbusz-hálózat fejlesztését, új iskolák, óvodák nyíltak. Az 1970-es években kezdték el a Jósaváros lakótelep építését, mely a korszak modern lakásaival számos család otthonává vált. Nyíregyházán az 1970-es években már hét állami építőipari vállalat nyújtott munkalehetőséget a megyében élőknek, a KEMÉV (Kelet-Magyarországi Közmű és Mélyépítő Vállalat) pedig több ezer embernek adott munkát. Működése során a vállalat számos emblematikus nyíregyházi épület kivitelezője volt, ezek közé tartozik a Váci Mihály Művelődési Központ (1981), a Piros Ház (1982), a Sárga Dombház (1983) és a szintén a 80-as években épült Bujtosi Szabadidő Csarnok.
Nyíregyházát a dal szerint hitből és homokból építették, de ott volt a sok vályog és a Barzó-féle tégla is aztán a legújabb korban a beton. Mi nyíregyháziak különleges városban élünk. Történelmi távlatok szerint fiatal és minden korszakban lendületesen fejlődő városban, mely az idetelepülő vállalkozó kedvű tirpákság szorgalmas munkájának eredménye, s ez a szellemiség hatja át Nyíregyháza történetét, amit mi folytathatunk.